Néha úgy érzem, hogy soha nem leszek már szerelmes.(pedig nyilván hogy DE, mert ez NEM lehet másképp:P) Egyszerűen képtelenségnek tűnik az, hogy valaha annyira fogok tudni szeretni mint, ahogy Lacit szerettem, és hogy valaki annyira viszontszeressen, mint ő. Képtelenségnek tűnik a gondolat, hogy valaki mellé egy életre elkötelezzem magam, teljes szívből. És képtelenség az is, hogy valakivel gyereket vállaljak és neveljek. Pedig annyi ember köti össze az életét, annyian vállalnak ekkora felelősséget, talán csak nem lehet annyira halálosan komoly és nehéz dolog, mint amennyire azt képzelem.

Mások havonta szeretnek bele az "igaziba". Sokan pedig (azt hiszik) megtalálták már az igazit. Én egyszer megtaláltam, elveszítettem. Azóta jött ez, jött az, voltak mély érzelmek, szerelmek, lángolások. De fogalmam sincs, hogyan fogok úgy szeretni, mint akkor.

Egyszerűen még csak a járásig sem jutok el senkivel, mert eleve tudom, hogy úgysem ő az "igazi".

És baromi jó lenne, ha végre leállna az agyam ezzel a témával, mert unom. Mert ha ennyire akarom hogy jöjjön, akkor biztos nem fog jönni. De hogy nem akarhatja ezt egy ember? Szóval próbálom kifejleszteni a ne-gondolj-a-pasizásra-és-az-igazira módszert:) Ha van jó tippetek, szívesen hallgatom:P (mondjuk pl. kicsit több energiát feccölhetnék a tanulásba, mert nagyon nem vagyok megelégedve az eredményeimmel)